A fájdalom lassan érkezett. Szinte észrevétlenül, de mégsem váratlanul, már régi ismerősként köszönt vissza. Tudta, hogy jönni fog. Öreg barátok voltak már ketten. Megszokta. Volt idő mikor meglepő lett volna, de 37 évesen már számított rá. Mindig megérkezett, néha hamarabb, néha kicsit késve, de mindig eljött. Tudta mit kell ilyenkor tenni, vagy mit tett volna legszívesebben, de most nem lehetett. Szigorú szemek figyelték, menni kellett előre.

Már nem tart sokáig.

Még 5! Nem, ez így nem jó. Az még rengeteg. Legyen MÁR csak 5! Ez mennyivel pozitívabb, majdnem optimista. Rendben. Ne add fel. Tovább előre. Alakul ez. Érezte, hogy meglesz, muszáj meglennie. Nem mások miatt, saját magának volt fontos.

4. Végre fele már meg van. Mit mondtak az előbb? 8 vagy 9 volt? Mindegy, most nem számít, tovább! A térde! Tudta, hogy onnan jön az első figyelmeztetés. De most már az egész testét átjárta az érzés. Nem volt jó. Lassan kúszott egyre feljebb, már a bordáinál jár. Szorít. Szúr, mint egy kés, amit szép óvatosan, de magabiztosan tolnak egyre mélyebbre a tüdejébe.

3. Miért történik ez pont most, pont vele? Miért? Próbálta végig gondolni a napját. Reggel semmi gond nem volt még. Úgy indult minden, mint egy sima napon. Ébredés, öltözés, utazás. Semmi különleges. Most még is itt van, ő is és a fájdalom is. Nem bírja tovább, feladná, de nem lehet. Tovább. Körbenéz, figyelik-e? Tudna-e valamit tenni, de nem lehet. Sokan vannak és figyelik. Arra gondol, vele vannak, vagy ellene. Mit szólnának, ha most feladná, közölné, nem bírja a fájdalmat.

2. Ne vicceljünk. Még kettő és vége! Sikerülni fog. A lába mintha ólomból lenne, a bordái sajognak. De nem száll ki, tudja, ha most feladja a bélyeg ott lesz rajta, mindenki lesajnálva nézi majd, csak páran éreznek majd vele együtt. Olyanok, mint ő. Kihez akarsz tartozni? Alja vagy a teteje? Sokszor megkérdezte már magától. A válasz mindig ugyanaz volt, aztán mégsem úgy alakultak a dolgok. Ki volt a hibás kitudja.

1. Innen már kellemetlen lenne, ha összetörne. Meglesz, sokan hitték vagy remélték, hogy összetörik, de megmutatta nekik. 

Itt a vége, levegőt alig kap.

Menj tovább, sétálj. Nehogy most ess össze!

Mennyi?

20:14! Nem megfelelő!

Micsoda? Na, ennyit a 3200 méterről!

1995 nyara, sikeres érettségi után utaztam fel ismét Szentendrére, immár a felvételi beszélgetésre. Nagyjából tudva mennyi pontom van, azt pedig csak sejtve ez mennyit fog majd érni. Vonattal előbb irány Budapest majd HÉV-vel tovább.

A beszélgetések az akkori főiskola művelődési otthonában, az FMO-ban folytak. Aki járt már abban az épületben tudja, hogy a színházterem mellett vannak kisebb előadótermek. Azokban történtek a beszélgetések. Termenként más és másszak képviselői tartották az elbeszélgetéseket. Mivel én lövésznek jelentkeztem így értelemszerűen ott kellett kezdenem. Sok várakozás után jutottam be. Bent ha jól emlékszem hárman ültek velem szemben, egy őrnagy, egy százados és egy főhadnagy. Sajnos hamar közölték velem a rossz hírt, kevés lesz a pontom ahhoz, hogy bekerülhessek a lövész tiszti szakra, de egy dolgot fel tudnak nekem ajánlani, mi lenne, ha megpróbálkoznék a lövész tiszthelyettesi szakkal. Az majdnem ugyanaz, jövőre pedig plusz pontokat jelentene, ha ismét jelentkezni szeretnék. Erre én, a válaszomra pedig ők nem voltak felkészülve. Gondolkodási időt kértem. Ezt az opciót sokan kérhették már előttem, ugyanis egy kicsit mogorván fogadták, „mi az, hogy gondolkodási idő, mindenki ezzel jön”. Azért adtak 5 percet, kimentem a folyosóra és átgondoltam, miért ne, ha már eljöttem idáig, nem adom fel. Próbáljuk meg, ha már benn vagyok a rendszerben csak könnyebb dolgom lesz jövőre. Mikor újra behívtak, közöltem velük a döntésemet.

Ekkor még nem tudtam ez a döntés 19 évre fog szólni.

Megköszöntem a lehetőséget, megköszönték, hogy eljöttem majd közölték a bevonulásom dátuma 1995 augusztusában fog megtörténni. Addig még volt majd 2 hónapom az utolsó civil nyaramból.

A dátum 1995 január, készülök az érettségire, na, jó csak készülgetek. Komoly beruházások árán megvásároltam a Felsőoktatási felvételi tájékoztatót. Igen akkoriban még csak könyvformájában adták ki. Lapozgatom és keresem azokat a lehetőségeket, amik megfelelnének nekem. Kezdeni kéne valamit magammal, hisz akkoriban 18 éves fejjel egy érettségivel ugyan hova mehettem volna el dolgozni egy vidéki kis faluban. Jogász, tanár, mérnök nem lehettem mivel igazán egyik sem érdekelt, illetve tudtam a középiskolai eredményeim kevesek ezekhez a szakmákhoz.

A lapozgatás során elértem a katonai főiskolákhoz. Ez tök jó! Hiszen már egy ideje én is katona akarok lenni, gondoltam. Valamint itt végre nem matek és fizika a felvételi tantárgy, hanem magyar és történelem. Plusz itt azt írják a 70 pontot elért jelentkezők felvételt nyerhetnek. Végre valami nekem való szakma. Mint mondtam már rajongtam az Angyalbőrben sorozatért illetve minden hónapban, ha volt rá egy kevés zsebpénzem megvettem a Top Gun című magazint. Most ezt már Aranysasnak hívják.

Otthon kis csodálkozással fogadták a bejelentésem, de ők sem tudtak igazán nekem mást javasolni. Akkor hajrá írjuk meg a jelentkezési lapot. Mondhatni biztosra mentem semmi más helyet nem jelöltem meg. Irány Szentendre.

Gondoltam én, de jött a fekete leves. Április vége körül jött az értesítés, hogy a tájékoztatót félrenyomtatták és nem a magyar és a történelem lettek volna a felvételi tantárgyak. Ezért vészmegoldás képen kitalálták, hogy a 4. év végi jegyekből illetve az érettségi eredményből számolják ki a pontokat. Valamint 70 pont édeskevés lesz a bejutáshoz, az csak az elméleti minimum. Akkoriban a max. pontszám még csak 120 volt, de a katonai szakokra már ekkor is elég nagy volt a túljelentkezés, tehát akinek nincs legalább 110 pontja ne is nagyon reménykedjen. Sajnos én pont ennek a határán mozogtam. Visszaút már nem volt menni kellett tovább előre.

Mi volt ez az előre? Holnap kiderül.