Szép élet a katona élet, csak van egy két rossz dolog benne. Az egyik ilyen a futás. Mint, ahogy a hozzáértük mondják, a Honvédségnél azért kell futni, hogy várjunk és azért kell várni, hogy futhassunk. Én soha nem szerettem futni, nem is voltam valami jó futó. Inkább a csoportok végén szoktam beérni minden felmérésnek, amit a gimiben csináltunk. Ezért érintett elég kellemetlenül, hogy a felvételinek volt egy fizikai alkalmassági része is. Akkoriban ez még a Cooper tesztet jelentette. 12 perc alatt minél többet kellett futni. Ha emlékeim nem csalnak akkoriban a bejutási küszöb 2550 méter volt. Valamint a szokásos fekvőtámasz, felülés párosítás. Az itteni minimum számokra már nem emlékszem, de igazából ezzel nem volt gondom szerencsére. A gimnáziumban mikor a tornatanár megtudta, hogy katonatisztire jelentkeztem rendes volt velem, év végi jegyként megkaptam az ötöst, azért lássák Szentendrén nem teljesen világtalan, két ballábas ember akar jelentkezni. 

A futásra elkezdtem komolyabban készülni. A falu határába jártam ki futni. Kilométer kőtől, kilométer kőig. Oda-vissza és még egy kicsi. Ahogy fogytak a napok a felmérésig, úgy lettem egy kicsit mindig jobb és jobb. 

A felmérés tavasszal volt Szentendrén, életemben nem jártam még ott, de szerencsére nem volt olyan nehéz egy akkora bazinagy laktanyát megtalálni. Az eredményeimre már nem emlékszem, de az biztos, hogy a megfelelően teljesítettem, hiszen sikeresen vettem az akadályt. Az orvosi vizsgálatokra gondolom nem árulok el vele nagy titkot a Petőfi laktanyában került sor. A szokásos pisi-, vérvétel, Látás-, hallásvizsgálat stb. Szerencsére komolyabb egészségügyi problémáim sosem voltak, így ezt az akadályt is simán vettem.

Nem volt más hátra már csak egy sikeres érettségit kellett tennem, hogy valahogyan ki tudják számolni a pontjaimat.

De szerintem, ez már a holnapi történet lesz.